Lüktet bennem a tér, miközben négy zenészen keresztül áramlik a szintetizált hangok szónikus szövetet alkotó, egymásba fonódott hullámzása. A hardverek keltette puha hangok találkoznak a bináris rendszerek éles geometriájával, mindez tökéletes egyensúlyt hoz létre a rendszereimben. A téridő testem által elfoglalt helyén már csak a zenére pulzáló tudat létezik. A magától létrejövő tánc a hangok okozta morfogenetika felszabadult eredményeként nyilvánul meg a tökéletes jelenben.
Egy ideje megtanultam pontosan érkezni. A több évtizedes kapkodást néhány hónapja felváltotta valami megmagyarázhatatlan nyugalom. A gyors, hirtelen ingerek ingyen dopaminhajszolását a nyugodt várakozás természetes állapota, ha valahova előbb érek oda. Na, ezen az estén erről szó sem volt, egy két nappal azelőtti sérülés borította a napi- és hetirendemet. Ha sietve semmiképp, de határozott léptekkel tartottam a Palazzo Permanens felé, mert már minimum mindenem hetek óta erre az estére készült.
Annyit tudtam, hogy egyedül szeretném tölteni ezt az estét, hogy teljes figyelemmel lehessek a mozgás és a hangok iránt.
Ha a lineupon említett zenészek egyike-másika lett volna egy buli fellépője, még akkor is kíváncsian vártam volna az eseményt. Ha a közös live act blokk négy fellépője egymás után zenél, akkor is hetekkel azelőtt megveszem a jegyemet. De így, hogy az élő elektronika négy sarokpontja egyszerre, egy közös aktusban árasztja el hangjaival a táncteret, ennyit mondtam a leszakadni készülő derekamnak. „Széptestvérem, ha kell, akkor gyorsan visszaemlékszem a teleportálás kollektívan elfelejtett gyakorlatára, de én akkor is itt leszek ma este, és kész.”
Mivel a gyógyitalokat sem ma találták fel, ezért egy különösen erős és hatékony puer tea (Qiao Mu Jin Zhen, keress rá, igyad meg, táncolj hajnalig!) szolgáltatta az induláshoz szükséges üzemanyagot. A fékezőrakéták pedig Aiwa szettjének második felénél kapcsoltak be a volt Fészek Klub helyén üzemelő Palazzo Permanens portájánál. Sikeres földet érést követően, a zenét hallgatva a harmonikus kifejezés jutott eszembe.
A hosszan kitartott hangokból álló atmoszférikus, széles és sekély mederben lassan folydogáltak a színes dallamok.
Jólesően, mint egy kedves, élő szövetből font kék pázsit, terült el körülöttem Aiwa hang formában történő kiterjedése. Szóval ilyen az, amikor semmi sem cincálja semmimet, hanem mindennek a közepén simogatóan megpihenhetek. Megjegyzem.
És itt szabadult el az este, ugyanis a rövid átállás alatt kiszellőztettem a fejemet, és legalább tizeniksz ismerőssel találkoztam, akikkel teljesen random helyekről és időkből ismerjük egymást. Legtöbbjük viszont még sosem találkozott. Hellósziamizuk tömkelege, aminek amúgy örültem nagyon. Dobtam egy „aha” jelet a hálózattudományban a gyenge kötésként ismert kapcsolódási mintázatra, amelynek tulajdonsága, hogy ő maga nem csomópont, azonban nagyon sok különböző, egymással kapcsolatban nem lévő klasztert köt össze. Ha éppen egyedül akarsz teljesen átszellemülten zenére dimenziót váltani, akkor viszont némileg nehezíti a folyamatot.
Mire visszaértem, már összehangolódott a Zságer Balázs, Kalumet, Disandat, Aiwa alkotta egység.
Néhány figyelmes levegővétel után cseppfolyóssá válva szűntem meg létezni emberként (vagy talán voltam emberibb, mint valaha?). Csak figyeltem, ahogyan törtfényű, neonpasztell hullámok erdejében inverz gravitációjú hangobjektumok tűnnek elő és szűnnek meg a térré vált idő ütemrácsokkal gondosan rendben tartott felszínén.
A szintetizátorok áramkörei keltette hangok tökéletesen kiegészültek a laptopok elektronikájával, és a legszebb példaként jelent meg, hogy milyen az, amikor az alkotást teljes valójukban megélők a technika eszközeit csatornaként használva elmesélnek valamit, ami előtte nem létezett a társaink által is érzékelhető spektrumon tapasztalható formában. Így nyitunk új tereket, talán így próbáljuk meg leküzdeni a fizikai sík látszólagos, a földi tapasztalást lehetővé tevő szeparált és definíciókkal határolt valóságában az újrakapcsolódást.
A zene transzcendens állapotában egy örökké tartó pillanatban emlékezni a jelenre.
Nyaranta többször fordul elő, hogy fesztiválokon tábortűz körül olyan emberek jammelnek, akik most zenélnek először együtt. Ez csomószor eszembe juttatta, hogy vajon miért nem használjuk ezt a fajta jammelést az elektronikus eszközök világában sokkal többször. O.Z.O.R.A.-n az Artibarn helyszínen a fesztivál alatt többször is megtartják a Melting Pot nevű programot, ahol tavaly az egyik este egyébként pont Zságer Balázs és Kalumet is része volt a szintetizátoraikat összehangoló csapatnak. Látni újra ugyanezt, hogyan éltetik ezt a fajta attitűdöt, a hangtér elektronikus sámánjaiként, akik csatornaként egy entitást alkotva keresztülengedik magukon a megnyilvánulni kívánó energiákat.
Ha szeretnél bemutatást a négyes live act zenészeiről, akkor javaslom az est Facebook-eseményét, ugyanis a posztokban részletesen bemutatnak mindenkit, ami igen figyelemreméltó, és sokat elárul a szervezésről. Ennél jobbat, többet, részletesebbet nem tudnék összeszedni, és az egyébként számos alkalommal hasznos redundancia nem a barátom, mert unatkozni kezdek. Illetve gondolom, hogy te sem a fellépők önéletrajzáért jársz zenés-táncos mulatságokra, úgyhogy sok szeretettel ajánlom figyelmedbe a szövegbe linkelt műalkotásokat.
Fogalmam sincs, mikor, hogyan lett vége, egyszer csak kimentem kifújni magam, és mire beértem, tapsvihar.
Természetesen. Egy kedves barátom ült a földön, nézett rám „anyámezmivolt” fejjel, én is csak bólogattam, hogy igen, pontosan. Ezután találkoztam egy szintén zenész barátommal, akivel a meditációról beszélgettünk a buli közepén. (Időben a közepén, térben határozottan jóval odébb, hiszen ahol csak tudom, zászlón lengetem a tánctér beszédmentességét.) Annyira belemerültünk, hogy Vava teljes szettjét kihagytam. Mindezt úgy, hogy évek óta sírok, hogy mi lett a trip-hoppal, erre a Soundcloudon néhány hete megjelent ezzel a csodálatos műfajjal jelzett mixe. A Bandcamp oldalán a disk 1. EP-n dzsungeltúrában lehet részünk, míg a prokaryotest hallgatva boldog egysejtűként írom tovább ezt a beszámolót. Éljen, és köszönöm, és ha nem is kárpótol, de legalább így külön szeretném felhívni a figyelmet az előadóra.
Na, de mindezek után legalább egy kicsit megpihenhetünk itt a nagy fennforgásban, ugyanis a lineup szerint Sabw következett, aki télen a Magyar Zene Házában drone ambientből öltöztette selyembe az akkor épp kihűlni készülő lelkemet. Most szép a jelen, jó lesz felülni ugyanazokra a szőnyegekre. Gondoltam én, nagy naivan. Ahogy rövid szünet után megyek vissza a terembe, rendesen technóra ugrál a tömeg, a DJ pult mögött pedig Sabw. Egyáltalán nem értettem. A testemnek mindenesetre hála az égnek nem volt szüksége az intellektuális megerősítésemre, és csak táncoltam, táncoltam, táncoltam, és a meglepetés csak méginkább adrenalinként hatott. Továbbá egyúttal választ is kaptam arra a régóta bennem pörgő kérdésre, hogy
vajon hogyan lehet különválasztani műfajonként különböző alteregókat.
A készülő szerzői anyagom inkább egy hangokkal elmesélt, folyamatosan formálódó verseskötet az elektronika szélén, amely a jelenben, nemlineáris rendszerek által születő hangokból építkezik. A másik játszóterem a minimal techno gyökereihez nyúlik vissza szintén végtelen mennyiségű kísérletezéssel, de a két világnak rajtam kívül mégsincs metszéspontja. Az, hogy Sabw hipnotikus tört technóra táncoltatott, számomra azt jelzi, hogy nem feltétlenül szükséges szétválasztani az alteregókat, hanem egy név alatt is lehet műfaji határok nélkül alkotni. És én végre tényleg csak szórakozni mentem.
Nagy meglepetésemre többen mondták, hogy Biocymet azért illene ismernem. Én viszont stabilan tartottam az álláspontomat, mely szerint, alapvetően a Zságer-Kalumet-Disandat-Aiwa egyszerre megszólaló szónikus atomvillanása miatt jöttem, a többi pedig ajándék, úgyhogy prekoncepciók nélkül vártam a szettet. Hogy beszélhetünk-e „olasz technóról”, azt a kritikusokra bízom. Én, hála az égnek (és a szerkesztőmnek), a szubjektív beszámoló végtelenül könnyed perspektívájából írhatok. Annyit megállapítottam, hogy
hasonló hangzást legutoljára a Technokunst rendezvényére nemrég meghívott Claudio PRC szettje alatt hallottam.
Nekem ez a zene könnyen táncolható, technikailag nagyon pontos, hangulatában inkább egy trópusi szigeten lévő klubot idéz. (Érdekes, hogy arról a szettről, amelyet az eseményben posztoltak a szervezők, én pedig utólag hallgattam meg itthon, sokkal inkább a kísérleti hangzásvilág jut eszembe, mint amit a Free Sequence Label Nighton hallottam, és arról eszembe nem jutott volna Claudio PRC fellépése sem.) Tíz évet hagytam ki a techno világából a psytrance és a psychill oltárán áldozva, és ezalatt gyönyörű evolúció zajlott le. Hálás vagyok érte, hogy most kerülök vissza Detroit téren és időn átívelő, dühből és lázadásból született, számomra kifejezetten gyógyító hanghullámokból álló medicinájához.
Az olasz DJ mellé végül megérkezett a jelenleg Berlinben alkotó Mankind, aki legnagyobb örömömre rendes adagot hozott a német fővárosban gyökeret vert hangzásvilágból. A lineupban nem volt szó közös szettről, mégis ott a helyszínen így alakult. Én ebből azt a perspektívát érzékeltem, hogy mennyire szeretik ezek az emberek, amit csinálnak. Hogy szó sincs elitizmusról, „én időm”-ről, „te időd”-ről, szimplán játszunk együtt, mert mindketten szeretünk válogatottan gyönyörű zenéket keverni. Ekkor én már kb. a plafonon,
csak mozgott a testem, az elmém univerzumokat bejárva, mégis a jelenben tapasztalva nyugodott meg,
és az ősidőktől az emberiség részeként jelenlévő transzban a tudatküszöb szélén örültem, gyógyultam, csak úgy simán minden tökéletes volt. Eónokkal később egy kedves barátom felajánlotta, hogy hazavisz, én pedig egyébként két napja masszívan lesérült derékkal úgy döntöttem, hogy már az is ajándék volt, hogy el tudok jönni, úgyhogy ideje hazamenni.
Másnap vagy talán két nap múlva, amikor már tudtam bármire is gondolni, az jutott eszembe, hogy ez az este nem volt való mindenkinek. Mielőtt az elitizmus romboló gondolatcsírája is megszülethetne, úgy értem ezt, hogy van egy egyre szélesedő műkedvelő (ez sem jó szó) réteg, amelyik olyan alkotók zenéjére kíváncsi, akik kimagasló minőségben tudnak folyamatosan, nemcsak újat mutatni, hanem mesélni a saját világukról, a verbalitás helyett a zenét választva. Sokkal többről van szó, mint hogy „csináljunk egy bulit”.
Koncepció alapján kiválasztott zenészek építettek fel egy estet
az ambienttől kezdve egy négyszereplős live acten keresztül a techno különböző változatáig, mindezt, újra hangsúlyoznám, kimagasló minőségben. Érdemes meglátogatni a Free Sequence kiadó bandcamp oldalát, ugyanis műfaji korlátok nélkül találhatsz számodra nagyon érdekes előadókat és hangban elmesélt történeteket. Többek között például a Transcendent Wavesen elhangzott push ebp szett, vagy ugyanezen rendezvény INOTÁ-n megtartott változata is minimum érdekes utazás. A hab a tortán, hogy a kiadót Bognár Csabával közösen jegyző Zságer Balázs új lemeze szintén itt jelenik meg május 8-án, pénteken. Az apró ízelítő, amit korábban kaphattam belőle a Magyar Zene Házában, azt sugallja, hogy bizonyos szempontból vízválasztó lesz az itthoni elektronikus zenében, ezért minden sound design lelkű barátomnak kötelezően ajánlom.
Én tényleg csak szórakozni mentem, végül itthon döntöttem úgy, hogy az ajándékot, amit ettől az estétől kaptam, legalább írásos formában szeretném megosztani másokkal is. A szándékom nyílt, és egészen egyszerű. Azt szeretném, ha az ilyen estek híre eljutna azokhoz, akik értékelik az alkotói attitűdöt, a művészi hozzáállást az elektronikus zenében és a szervezésben. Hiszem, hogy
a zene, azok számára, akik értik és beszélik ezt a nyelvet egyszerre szolgál pihentető oázisként
a gyakran kaotikus és zajos szubjektív mentális térben, jelent kikapcsolódást és transzformációt a transz táncában. Nemcsak hiszem, hanem tapasztalom is, hogy mennyivel könnyebb létezni egy-egy ilyen minőségű akusztikus tisztítótűz után. Alkotóként és hétköznapi emberként egyaránt. Ezzel kívánok szép utazást, és kívánom, hogy találd meg a saját világodat a Free Sequence sokdimenziós hangjai között!
Free Sequence Label Night: Biocym (IT), Zságer Balázs, Sabw, Kalumet, Disandat, Aiwa, Mankind, Vava, Palazzo Permanens, Budapest, 2026. április 23.
Fotók: Bognár Csaba és Bernáth Péter
